Jelenlegi hely

In memoriam Bolyki János

2011. május 29-én elhunyt Bolyki János

Ha a tanár Bolyki János nem vetette le magáról óráin a hitét, ugyanezt elmondhatjuk a tudós Bolyki Jánosról is, aki minden akadémiai jellegű megnyilvánulásában a tanárunk maradt. Óvakodott az öncélú „tudományoskodástól", és bár kevés teológus mondhatja el magáról, hogy akadémiai doktorátust szerzett, Bolyki János számára a tudomány mindig a megélt hit és a továbbadásra váró hit szolgálatában állt.

 

Bár nem volt teljesen váratlan, mégis mindannyiunkat fájdalmasan érintett a hír, hogy hosszú, alázattal viselt betegsége után elment közülünk Bolyki János professzor úr. Csak gyermekként vagy legfeljebb tinédzserként gondoljuk azt, hogy pótolhatatlanok vagyunk, a felnőtt lét azonban példák hosszú során keresztül lassan megtanít arra, hogy senkinek a helye sem maradhat betöltetlen hosszú időre. Mégis, Bolyki János esetében az ember elbizonytalanodik e törvény igazságtartalmát illetően. Aki ismerte, mindenki tisztelte őt sokoldalúsága, igényessége és megfontolt bölcsessége miatt: mint hívő ember, mint tanár, mint tudós és mint Krisztus egyházának alázatos szolgája, egyaránt túl magasra tette a mércét.

Egykori diákjaként úgy emlékszem, Bolyki János a személyes hitéről nem beszélt sokat, de ezzel együtt is nyilvánvaló volt mindannyiunk számára, akik ismertük, hogy milyen mély, megingathatatlan és mégis a külvilág impulzusai iránt nyitott hit jellemezte. Semmi sem állt távolabb tőle, mint a türelmetlenség, az önigazultság vagy a rossz értelmű dogmatikusság. Nála páratlan harmóniában maradt az idősebb Augustinus Krisztusban megnyugvást találó hite és a fiatalabb Augustinus nyughatatlan, kereső intellektualizmusa. Soha nem mutatta jelét annak, hogy az igazi hitnek bármilyen nehézséget okozhatna a kereső értelem kérdéseinek és nyugtalanító választöredékeinek beillesztése a nagyobb rendszerbe, amelyet áthat a teremtő és megváltó Isten Jézus Krisztusban megnyilvánuló szeretete irántuk, teremtményei iránt. Nem véletlenül foglalkozott olyan sokat tudósként a teremtés-hit-természet-tudás viszonyrendszerével: ez bizonyára hívő egzisztenciájából és önértelmezéséből fakadt. A teremtményi lét alázatossága és a megváltott ember háládatossága képessé tették arra, hogy egyedülálló szelídséggel fogadja és igazgassa az őt körülvevő teológus hallgatók lázongó kérdéseit, kapkodó hitbeli útkereséseit. Valóban szinte nagyapai nyugalommal fogadta, amikor órákon vagy órákon kívül megkerestük ilyen kérdésekkel, sőt sokszor meg sem várva a kérdéseinket (amelyeket talán szégyelltünk is), érzékelve a szavaink vagy viselkedésünk mögött rejlő bizonytalanságot, ő maga sietett a segítségünkre egy-egy találó képpel, történettel, metaforával. Nagyon szeretett plasztikusan fogalmazni, ezt Mesterétől Jézustól tanulta, és meg volt győződve arról, hogy a keresztyén hit forrásvidékénél kell keresnünk, az evangéliumokból kell megtanulnunk, hogyan beszéljünk a hitről: a fogalmi beszéd, a definíciók és a szabályok a hit esetében túl sokszor vezetnek kizárólagossághoz és így szeretetlenséghez. De nem csak a „kereső" hittel szemben volt megértő. Bár mindig nagyon szomorúan beszélt az egyházunkban megszólaló ítélkezésről, hívő gőgösségről, soha egy rossz szót nem mondott azokról, akik egyébként tökéletesen alkalmasnak tartják magukat arra, hogy pillanatok alatt felmérjék a másokban élő hit mértékét és értékét,és ítéletet mondjanak azokról, akiket „könnyűnek találnak". Bolyki János ugyanolyan szomorú szeretettel viszonyult ezekhez a testvéreinkhez is, mint a tékozló fiú példázatának Atyja az idősebb testvérhez: bízott abban, hogy a feltétlen szeretet hangja még a legerősebb hívő önigazultság páncélját is képes előbb-utóbb áttörni.
Bolyki Jánosban a tanár nem különült el a hívő embertől – ebben is példa marad azok számára, akikre a fiatalabbak nevelése és vezetése bízatott. Az a teológiai tanár, aki a tanítás és a példaadás nehéz szolgálatában nem tudja összeegyeztetni a hit, az igazságosság és a szigorúság elemeit, soha nem tudja elnyerni a diákok tiszteletét, őt pedig feltétlenül tiszteltük. Nem kellett fegyelmeznie: elég volt egyetlen szava, és a hallgató elszégyellte magát, ha méltatlan módon viselkedett az órán vagy viszonyult a tárgyalt témához. A gyakorló hit aspektusa a tanítása minden mozzanatában jelen volt. Még ma is emlékszem azokra a vizsgakérdéseire, amelyek megtorpantottak a precízen megtanult anyag felmondásában: „Mit jelent mindez a keresztyén ember számára a gyakorlatban? Meg tudná mondani, hogyan prédikálna erről a gyülekezetben? És ha lehet, a válaszában kérem kerülje a teológiai szakkifejezéseket..." Óráin, amelyekre egyébként mindig gondosan készült, soha nem éreztük azt, hogy az „oktatás" egyben „kioktatás" is, egy nagyobb tudású ember leereszkedése a tudatlanok közé. Kicsit zavarban is voltunk, amikor megjegyzéseivel vagy kérdéseivel jelezte felénk, hogy ő kész még tőlünk is tanulni, hogy kérdésfeltevéseink vagy válaszaink olyan gondolatokat ébresztettek benne, amelyekre ő maga korábban nem is gondolt. Mondanom sem kell, milyen jól esett nekünk, hallgatóknak ez az őszinteség, amelyben talán volt egy csipetnyi nevelő célzatú irónia is...
Ha a tanár Bolyki János nem vetette le magáról óráin a hitét, ugyanezt elmondhatjuk a tudós Bolyki Jánosról is, aki minden akadémiai jellegű megnyilvánulásában a tanárunk maradt. Óvakodott az öncélú „tudományoskodástól", és bár kevés teológus mondhatja el magáról, hogy akadémiai doktorátust szerzett, Bolyki János számára a tudomány mindig a megélt hit és a továbbadásra váró hit szolgálatában állt. Sok lelkipásztor kolléga nevében mondhatom, hogy nagyon ritkán akadnak a kezünkbe olyan egzegetikai munkák és kommentárok, amelyek egyszerre szólnak a legkritikusabb és igényesebb ókortudósokhoz, és a gyakorló gyülekezeti lelkészhez: Bolyki János munkái ilyenek. Egyedülálló érzékkel szólaltatja meg, bontja ki kommentárjaiban a szerző gondolatait (Kálvin szerint ez a kommentár valódi feladata), és marad párbeszédben a Szentírás szavait értelmező egyházi hagyománnyal, az írásértelmezés és a kommentátorok véghetetlenül hosszú sorával. Nem tudom pontosan, hogy mitől érzett olyan különleges vonzódást éppen a jánosi teológiához, de az biztos, hogy kevesen tudtak olyan beleérzéssel és világos tisztasággal (ismét a kálvini claritas) beszélni a szeretett tanítvány és körének iratairól, mint éppen ő a negyedik evangéliumhoz és a jánosi levelekhez írt kommentárjaiban. Ezek a munkái – nem túlzás ezt mondani – minőségben kiemelkednek a 20. századi magyar teológiai irodalomból. A jánosi iróniát, a negyedik evangélium dogmatikai kiegyensúlyozottságát („patikamérleg" teológia), drámaiságát, a jánosi teológia összetett filozófiai és kulturális hátterét és a „jánosi kör" ismeretlenségében is izgalmas és fordulatos történetét azért ismerhetjük és érthetjük, mert Bolyki János beszélt és írt nekünk mindezekről. Vonzódását a Biblián kívüli „apokrif" irodalomhoz szintén számos munkája dokumentálja: ezen a területen is képes volt arra, hogy elkerülje azt a torzító kategorizálást, amely szembeállítja egymással az „egyházi" teológusukat és azokat a „világi" tudósokat, akik a bibliai és

 

biblián kívüli irodalmat teljesen azonos mércével mérik. Sokoldalúságáról már volt szó, de nem felejthetjük el megemlíteni, hogy milyen ritka manapság az a teológus, aki a szakterületek határait tisztelve ugyan, de azokon szükség esetén átlépve szintézisben képes szemlélni a biblikus tudományok, a rendszeres teológia és a természettudományok felismeréseit. Bolyki professzort ezért a képességéért is szerették és tisztelték annyian a magyar és külföldi teológus kollégák, az ókortudósok és a természettudósok között. Hiánya ebben a szerepében is bizonyára kiáltó és fájdalmas marad.

Bolyki János Krisztus egyházának alázatos szolgája volt, mégpedig úgy, hogy soha nem állította szembe egymással az egyházat mint tiszta „teológiai koncepciót" és annak a sokszor esendő, kritizálható és gyakran jól meg is kritizált megvalósulását itt a földön, közelebbről Magyarországon. Magyar református teológusként és lelkipásztorként fontosnak tartotta, hogy az egyház meglévő kommunikációs csatornáit (újságok, folyóiratok, könyvek) felhasználva is szóljon azokhoz a hívő emberekhez, akiket gyülekezeti lelkipásztorként is a szószékről tanított. Nemcsak a hit és az értelem, a teológia és a természettudományok szembeállítását ellenezte, de azt is, hogy a tudomány nevében lenézzük az „ismeretterjesztést". Az a teológiai tudományosság, amelynek eredményei nem jutnak el a legtávolabbi település református templomának leghátsó padsoráig, szerinte pusztába kiáltott szó marad. Így élt és szolgált hűséggel a református „médiában", a bibliafordításban és bibliakiadásban, járta a lelkészi gyűléseket, egyházi konferenciákat és gyülekezeti alkalmakat előadásaival évtizedeken át, egészen a legutóbbi évekig. Szerény ember volt, ugyanakkor igényes az általa végzett munkával kapcsolatban, és így jó értelemben, szakmailag „becsvágyó". Reméljük, hogy életműve, és azon belül is az elmúlt két évtized hihetetlenül termékeny időszaka elég örömet adott neki ahhoz, hogy békében készüljön Megbízója elé. Ha igaz a Zsidókhoz írt levél gondolatmenete (13,7-8), amely szerint Krisztus örökkévaló jelenlétének és hűségének egyik fontos jele az, hogy a keresztyén hívők egymást követő nemzedékei tanulnak egymástól, tisztelik és megbecsülik egymás „igaz tanúvallomását" az egyház Uráról, akkor Bolyki János testvérünk élete felbecsülhetetlen hitbeli „nyereség" volt mindannyiunknak.

Pecsuk Ottó

Forrás: www.parokia.hu